Ha egy kedves állat, aki itt a földünkön szeretett egy embert, meghal, a halála után ez az állat elmegy a Szivárvány-hídhoz.
Ott mezok és dombok vannak kedves barátaink számára, hogy tudjanak együtt futkározni és játszani.
Ott boségesen van víz és táplálék, süt a nap, és barátaink jól érzik magukat. Mindegyik állat, amelyik beteg és öreg volt, ismét egészséges és eros; azok, amelyek megsebesültek vagy megnyomorodtak, ismét jól vannak, úgy, mint ahogy múltbéli álmainkból ismerjük oket.
Az állatok ott boldogok és megelégedettek, csak egy kicsi zavaró körülmény van: mindnek hiányzik egy bizonyos valaki, akit hátra kellett hagynia. Csak szaladgálnak és játszanak egymással, de mindegyik állat számára eljön a nap, amikor hirtelen megáll, és várakozással teli fényes szemekkel remegve néz a távolba.
Hirtelen kiválik a játszótársai közül, és rohan egyre gyorsabban és gyorsabban a zöld mezon át. Látod, hogy rohan valaki feléd, s ha te és kedves állatod boldogan találkoztok, már soha többé nem váltok el egymástól.
A boldogság könnyei csordulnak végig arcodon, oltalmazó kezed újból simogatja állatod fejét, és ismét belenézel a hu szemekbe, amelyek oly régen eltuntek az életedbol, de a szívedbol soha.

Azután együtt mentek át a Szivárvány-hídon…


/Klaus Kempf nyomán/ Fordította: Acsay Lajosné




Akik a Szivárványhídon várnak már...